Valamikor, réges-régen, a hegyek tövében élt egy asszony meg a fiacskája. Nehezen ment a soruk, mert szegények voltak, s férfiember se volt a háznál. Az asszony nap mint nap följárt a hegyre rőzsét gyűjteni, azt a faluban eladta, s az érte kapott pénzecskéből tengődtek máról holnapra.
Teltek-múltak az évek, s a fiúcska akkora legénykévé cseperedett, hogy már segíteni tudott a munkában.
- No, édesanyám! Mától fogva én megyek a hegyre fáért! Kend csak pihenjen itthon! Úgyis eleget dolgozott már értem eddig - szólt egy napon.
Nagyon megörült az anyja e szavaknak. Sebtiben csomagolt a fiának egy kis ebédrevalót, s azzal útnak eresztette.
Fölment a legényke a hegyre, aztán mikor már jó mélyen bent járt az erdőben, az elemózsiás batyuját egy ágra akasztotta, s tüstént dologhoz látott. Nem nézett se jobbra, se balra, csak járt a keze serényen. Nemsokára meg is éhezett, s gondolta, megeszi, amit az édesanyja csomagolt. Keresi az ételes dobozkát, hát nem találja! Hanem a fa alatt, amelynek ágára a batyuját akasztotta, megpillant ám egy nagy szakállú, ősz öregembert, amint éppen az ő ebédjét eszegeti.
- Hé, öreg! Hiszen az az enyém! - szaladt ki majdnem a száján, de meggondolta magát. Megesett a szíve rajta, olyan jóízűen falatozott az apóka.
- Ez bizony jólesett! Régen ettem ilyen finomat! - biccentett az öreg, amint az utolsó falatot is lenyelte, majd ahogy jött, köszönés nélkül eltűnt, mint a kámfor.
A különös esetet otthon elmesélte a legényke az anyjának.
- Jól tetted, fiam, hogy nem mondtál semmit! - dicsérte meg az anyja. - Az öreg bizonyára nagyon éhes lehetett. Hanem, tudod mit? Holnap majd annyit csomagolok, hogy jusson belőle mindkettőtöknek.
Így is lett, s másnap a legényke dupla adag elemózsiával ment el hazulról. Az erdőbe érve megint fölakasztotta a batyut egy faágra, s keményen dolgozott délidőig. Hanem akkor ismét fölbukkant a tegnapi öreg, villámgyorsan bekapta mind a két ebédet, majd eltűnt.
Mikor aztán a legényke otthon ezt is elmesélte, igen elszomorodott az anyja.
- Készítenék ennivalót kettőtöknek holnap is, csakhogy már nincs miből.
- Miattam egy csöppet se bánkódjon édesanyám! Majd megmondom az öregnek is, hogy több ebédre már nem telik.
Így aztán harmadnap elemózsia nélkül indult munkába a legényke. Éhségét legyűrve serényen dolgozott, mikor váratlanul ismét megjelent előtte az öreg.
- Én a Hegy Istene vagyok. Már két ízben elettem előled az ebédet, s lám, te egy zokszó nélkül elnézted nekem. Ezért hálából mondok neked valamit. Indulj útnak, akár már holnap, s keressd föl a Mennyei Szentélyt! Útközben különféle emberekkel fogsz találkozni, akik mind kéréssel fordulnak majd hozzád. Semmi mást nem kell tenned, csak jó szívvel meghallgatnod őket... - mondta az öreg, s azzal a legényke szeme láttára terebélyes tölgyfává változott.
A fiú döbbenettel nézte a fát, aztán hazarohant, s elmesélte a történteket az édesanyjának.
- Hát akkor eredj, fiam, s látogasd meg azt a szentélyt! De előbb menj el az urasághoz, s kérd meg, adjon kölcsön egy kis útravalót, mert itthon már semmink sincs.
Elment hát a legényke az urasághoz.
- No, ha tényleg a Mennyei Szentélybe készülsz, akkor hallgasd meg a kérésemet! - szólt az uraság. - Te is tudod, fiam, hogy van nekem egy lányom, aki régóta betegeskedik. Ám hiába gyógyíttattuk a legjobb orvosokkal, semmi nem használt. Ha már úgyis arra jársz, ugyan kérdezd meg a szentély istenétől, hogy mitévők legyünk.
Másnap aztán útnak eredt a legényke. Ment-mendegélt, ám az erdőben ráesteledett, így szállás után kellett néznie. Talált is egy magányosan álldogáló házat, hát beköszönt:
- A Mennyei Szentélyhez tartó utas vagyok, s kérem kendteket, adjanak szállást éjszakára!
- Kerülj beljebb! - hívták a háziak. - Nincs ugyan semmink, amivel megvendégelhetnénk, de aludni elalhatsz nálunk. Hanem ha tényleg a Mennyei Szentélybe készülsz, ugye meghallgatod egy kérésem? - fordult a legénykéhez a házigazda. - Van nekem, fiam, egy szép liliomfám, ami nagyon kedves a szívemnek. Ez a fa eddig minden esztendőben gyönyörű virágokat hozott, de nem tudni, mi lelhette, mert ezen a tavaszon egyetlen virág sem nyílott rajta. Ha már úgyis arra jársz, ugyan kérdezd meg a szentély istenétől, hogy mitévő legyek.
Másnap a legényke ment tovább, hegyen át, völgyön át, míg egy széles folyóhoz nem ért. Hanem a folyón nem volt híd! Éppen azon töprengett, hogyan juthatna át a túlsó partra, amikor odaát meglátott egy csuparánc vénasszonyt, aki föl-alá járkált a parton.
- Hé, öreganyám! A Mennyei Szentélyhez tartó utas vagyok, s szeretnék átkelni ezen a folyón. Ugyan árulja már el, hogy kend hogyan jutott át?
- Átsegítelek én, fiam. De ha tényleg a Mennyei Szentélybe készülsz, ugye meghallgatod egy kéjrésem?
- Meg én!
Akkor a legényke, csodák csodájára, olyan könnyű lett, mint a tollpihe, s egy gyönge fuvallat átröpítette a folyón.
- Ide hallgass, fiam! - szólt ekkor a vénasszony. - Ezer esztendeig éltem a tengerben, s másik ezerig a folyókban. Újabb ezer esztendeig laktam a szárazföldön is, s most az a leghőbb vágyam, hogy följussak az égbe. De hasztalan kínlódok vele, sehogy sem sikerül fölemelkednem. Ha már úgyis arra jársz, ugyan kérdezd meg a szentély istenétől, hogy mitévő legyek.
A legényke türelmesen meghallgatta a harmadik kérést is, s azzal indult tovább. Kitartóan ballagott napestig, s akkor egy pompás szentélyhez ért.
Annak rendje s módja szerint imádkozott éppen, mikor hirtelen fölbukkant előtte a múltkori szakállas öreg.
- Látom, fiam, szerencsésen megérkeztél! Nem lehetett könnyű utad. Hát akkor meséld el, hogy mit kértek tőled útközben!
A legényke szép sorjában elmesélte a három reá bízott kérést: hogy az uraság leánya nagybeteg, s nem tudják, hogyan gyógyíthatnák meg; hogy a szállásadó gazda kedves liliomfája ezen a tavaszon nem hozott virágot, s nem tudják, mi lelhette; hogy a folyó menti anyóka szeretne fölszállni az égbe, de nem tudja, hogyan tehetné. Vagyis mind a három megsegítője az istenség tanácsát kéri.
- No, akkor jól figyelj, fiam, elmondom, melyikük mit tegyen! Az uraságnak azt üzenem, hogy hívassa össze mind a férfiembert, akit csak a háznál előtalál. Adjon a kezükbe egy-egy rizsboros kupicát, a lánya kezébe meg egy szakéval teli flaskát. Amelyikőjük poharába a lány elsőnek tölt, az legyen a jövendőbelije, s akkor a lány is meggyógyul. A szállásadónak azt üzenem, hogy a liliomfa alatt két kinccsel teli köcsög van elásva, az nyomja a fa gyökerét. Ha a köcsögöket kiássa, tüstént virágba borul a fája. Az égbe vágyó öregasszonynak meg azt üzenem, hogy csak a telhetetlensége miatt nem tud röpülni. Az a kapzsi vénség két gyöngyszemet rejteget a ruhájában. Ha csak az egyiket is elajándékozná, tüstént megkönnyebbülne, s szállhatna kedvére.
Amint az ősz öreg mindezt elsorolta, hirtelen megint hatalmas tölgyfává változott.
A legény sem időzött ott tovább, hanem sarkon fordult, s rögvest hazafelé vette az útját. A folyónál már várt rá az anyóka.
- Na, megkérdezted-e, amit kértem?
- Meg én! Azt üzeni a Hegy Istene, hogy öreganyámat eddig is csak a telhetetlensége húzta vissza. Ha a ruhájában rejtegetett két gyöngyszem egyikét elajándékozza, máris teljesül a kívánsága.
- Röpülni is szeretnék, de a gyöngyöktől sem válnék meg szívesen... - tétovázott a vénség egy ideig. - Na jó, neked adom az egyiket! - mondta végül, s az egyik gyöngyszemet a legénynek nyújtotta. Aztán a fiút a hátára kapta, s átröpült vele a túlpartra. Hanem abban a pillanatban, ahogy földet értek, látják ám, hogy a folyó közepén a víz oszloppá tornyosul, s egyre magasabbra, egyenest az ég felé tör.
- Járj szerencsével, fiam! - búcsúzott a vénasszony sietve, s mint valami paripára, fölpattant a vízoszlop tetejére.
A legény eltette a gyöngyszemet, és sietett a szállásadó gazdához az üzenettel.
- No, fiam, megkérdezted-e, amit kértem?
- Meg én! Azt üzeni a Hegy Istene, hogy a kend fája alá két kinccsel teli köcsög van elrejtve, s attól szenved a fa gyökere.
A házigazda azon minutában ásót nyomott a legény kezébe. Kettesben kiásták a fa gyökerét, s valóban megtalálták a köcsögöket.
- Fiam, mindezt neked köszönhetem, ezért az egyik köcsög téged illet! - mondta a gazda.
A legény persze szabadkozott egy ideig, de a házigazda unszolására végül mégiscsak elfogadta az adományt. S lám, mintha a fa is csak erre várt volna, abban a szempillantásban hófehér virágok borították el minden ágát.
Hátra volt még az uraság, a legény sietett hát tovább.
- Isten hozott, fiam! No, megkérdezted-e, amit kértem?
- Meg én! Azt üzeni a Hegy Istene, hogy tessék összehívni minden férfiembert, aki csak akad a háznál! Aztán adjon mindegyikük kezébe egy szakés kupicát, a lányéba meg egy rizsborral teli flaskát. Amelyikük poharába először tölt a lány a borból, az lesz a kend veje, s akkor a lány baja is elmúlik.
Megörült az uraság a jó hírnek, s rögvest hívatta a férfiakat. Igen ám, de a lány nem töltött senkinek.
Az uraság csalódottan nézett a legényre, s akkor jutott csak eszébe, hogy őróla megfeledkezett.
- Ó, milyen szamár is vagyok Hát téged, fiam, nem kifelejtettelek! Nesze, itt egy kupica, fogjad hamar!
A leánya erre elmosolyodott, s megtöltötte a legény poharát. S amint a legény a szakét felhörpintette, a pír is visszatért a leány arcára.
Aztán az uraság vejévé fogadta a legényt, s mindnyájan boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Forrás: polczer.hu